Szent Gellért püspök és vértanú
( 24 értékelés )SZENT GELLÉRT PÜSPÖK ÉS VÉRTANÚ - SZEPTEMBER 24.
Született: Venezia, 980 körül; meghalt: Buda, 1046. szeptember 24.
Szentünk azoknak a sorába tartozik, akik nem hazánk földjén látták meg a napvilágot,
de életük, működésük és haláluk is ide kapcsolja őket. Velence volt a szülőföldje, az
a lagúnák szabdalta szigetföld, amelynek első lakói a helyi hagyomány szerint Attila
hunjai elől menekültek ide a szárazföld városaiból és falvaiból.
Öt éves volt, amikor szülei - apját Sagredo Gellértnek hívták - áteveztek vele a
Szent Márk-székesegyházzal átellenben lévő San Giorgio-szigetre. Úgy látszott
ugyanis, hogy György nevű kisfiúk (Szent György napján született, ezért kapta a
keresztségben ezt a nevet) nem marad életben. Fogadalmat tettek, hogy ha a
gyermek a sziget bencés szerzeteseinek imájára meggyógyul, Istennek szentelik az
életét, és mindjárt a monostorban hagyják. A gyermek fölgyógyult, ott maradt, és
fokozatosan bevezették őt a kor szellemi és a Szent Benedek rend lelki életébe,
fegyelmébe.
15 éves lehetett, amikor édesapja Jézus iránti szeretetből szentföldi zarándoklatra
indult. Társaival együtt elérte Palesztina partjait, ahol rabló arabok támadták meg
őket. Csatára került a sor, s bár a támadókat megfutamították, édesapja holtan
maradt a csatatéren. Így teljesült az a vágya, miszerint abban a földben szeretne
pihenni, amelyet a Megváltó vére öntözött... Az ő emlékére vette föl az ifjú György
a Gellért nevet. Nem sokkal később az édesanyját is elvesztette, a San Giorgio
monostor sírboltjába temették el.
Huszonöt éves korában rendtársai őt tették meg a monostor perjelévé, majd Vilmos
apát javaslatára, tudásának elmélyítése végett, másodmagával Bolognába küldték,
hogy később elfoglalhassa a kolostori iskola egyik tanári posztját. 32 évesen tért
vissza a Szent György szigeti monostorba, de nem sokáig tanított, mert Vilmos apát
halála után őt választották meg szerzetestársai apátnak. Talán édesapja emléke vagy
a hithirdetés vágya késztette arra, hogy 3 év múltán lemondjon apáti tisztéről és a
Szentföldre induljon.
1015 február vége felé szállt hajóra két társával, hogy Zárába (ma: Zadar) jusson,
s onnan továbbhajózzék Palesztina felé. De a kitört tengeri vihar miatt Isztria partjai
felé sodródtak. Ott a Parenzo (ma Porec) melletti Szent András-sziget kikötőjében
vetettek horgonyt, és a sziget bencés monostorában találtak menedéket. A több hétre
elhúzódott kényszerpihenő közben Gellértnek nem egyszer nyílt alkalma, hogy
megbeszélje útitervét az ugyancsak ott időző Razina, más nevén Gaudentius
pannonhalmi apáttal, aki szerette volna őt megnyerni magyarországi kolostoralapítási
és térítői tervének. Gellért azzal a nem titkolt szándékkal engedett unszolásának,
hogy Magyarországon keresztül könnyebben eljuthat majd a Szentföldre. Átkelvén a
part menti hegyláncokon, majd a Dráván, 1015. május 3-án érkeztek Pécsre, Mór
püspökhöz. Vele és Asztrik pécsváradi apáttal onnan Székesfehérvárra, István
királyhoz mentek. Nagyboldogasszony napján járult Gellért a király elé, és
találkozásuk hatására István meghívta őt Imre fiának nevelőjének. Nyolc éves volt
ekkor Imre, és szentünk 7 évig nevelte az esztergomi királyi palotában. Tanítványának
életszentsége tanúsítja, hogy nevelő, oktató munkája nem veszett kárba!
A Szegedi Dóm Szent Gellért-oltára
Középen a szent püspök neveltjével, Szent Imre herceggel
Ezután következtek a bakonybéli remeteség évei. A monostor melletti erdei
kunyhóban tudott leginkább elmélkedni és dolgozni. Ekkor írta szentírásmagyarázó
munkáit, többek között a Zsidókhoz írt levélhez és Szent János apostol I. leveléhez.
Kár, hogy e munkái mind elvesztek. Kb. 1028-ig örülhetett a monostor csendjének és
erdei magányának. Ajtony vezér legyőzése után Szent István hívatta, hogy rábízza a
Maros menti egyházmegye megszervezését. Gellért az egyházszervezést azzal kezdte,
hogy fölosztotta az egyházmegye területét 7 főesperességre, s ezek élére a magával
hozott papok közül azokat állította, akik tudtak magyarul. Majd a papi utánpótlás
biztosítására káptalani iskolát szervezett, végül templomokat építtetett, köztük a
székesegyházat és a bencés monostor Boldogságos Szűz oltalmába ajánlott
templomát. Tevékenységét a szent életű király bőkezűen támogatta. Végzetes
fordulatot jelentett István király halála 1038-ban. Hiába volt az új király, Péter
velencei, akárcsak Gellért, az uralkodáshoz és a magyarság megnyeréséhez nem
értett. Idegenpártolása miatt nemzeti forradalom űzte el őt a trónról. Utóda, Aba
Sámuel sem vitte sokra. Zsarnoksága miatt 1043-ban a koronát és a húsvét
megünneplését is megtagadta tőle Gellért. A fölfordulásnak ezen évei készítik elő
vértanúságát is. Ha arra gondolunk, hogy a csanádi püspök e vérzivataros években
hittudományos munkákat írt, rádöbbenhetünk, hogy semmiképpen sem kereste a
vértanúságot, hanem inkább csak elfogadta azt.
1046 szeptemberében a lengyelországi száműzetésből hazatérő Vászoly fiak, Endre
és Levente fogadására igyekezett püspöktársaival, Böddel és Benetával együtt.
Mivel a hercegek még nem érkeztek meg Székesfehérvárra, továbbutaztak Diósdig.
A Szent Szabina-templomban mondott reggeli miséje közben látomása volt közelgő
vértanúságukról. Az ún. pesti révhez közeledve Vatha pogány lázadói kőzáporral
törtek rájuk. Kiráncigálták Gellértet a szekeréből, hozzákötötték egy kordéhoz, és a
később róla elnevezett Kelenhegy szikláiról a mélybe taszították. Holttestét
ideiglenesen a pesti Boldogasszony-templomban (a mai Belvárosi
Főplébániatemplomban) temették el, később átszállították Csanádra. Szentté avatása
Szent László királysága idején történt.
Szent Gellért csont ereklyéje az esztergomi Főszékesegyházi Kincstárban
Forrás: A szentek élete