A pannonhalmi Bencés Főapátság
( 19 értékelés )A pannonhalmi Szent Márton Bazilika
A valamikori "Pannónia szent hegyének" (Mons Sacer Pannoniae) monostora és a benne
élő szerzetesközösség egyidős a magyar államisággal, ezért a magyar kultúra kivételes
fontosságú részének tekinthető. Egy évezred lenyomata a Kisalföldből kiemelkedő, 282 m
magyas hegy tetején álló és a tájegységet uraló Főapátság történelmi épületegyüttese
is: bemutatja hazánk 1000 éves történetének különböző építészeti stílusait.
996-ban Géza fejedelem meghívására a nyugati szerzetesség megalapítója, Szent
Benedek követői érkeztek ide cseh s német földről, valamint Itáliából és alapították meg
a monostort, melyet röviddel később Szent István látott el birtokokkal és
privilégiumokkal.
Az általa 1002-ben kiállított kiváltságlevélben nem csak az adományokat rögzítették,
hanem a király szándékát is, mely a bencéseket arra szólítja fel, hogy naponta
imádkozzanak "pro stabilitate regni nostri", azaz az ország fennmaradásáért,
sértetlenségéért - a szerzetesek mind a mai napig eleget tesznek első királyunk
óhajának.
A pannonhalmi Bencés Főapátság tehát mind építészeti struktúrájában, mind
eszmevilágában az évezredes, folyamatos használat alatt fejlődött, a még ma is aktív
keresztény monostorok egyik egyedülálló példája, melynek szerzetesközössége tágabb
környezetében, azaz egész Közép-Európában hozzájárult a kultúra fejlesztéséhez és a
kereszténység terjedéséhez. Mivel a bencés szerzetesek mindenkor a térség országai és
nemzetei közötti béke elérésére törekedtek, tulajdonképpen az UNESCO szellemisége
korai harcosainak tekinthetők. Ezek azok a kiemelkedő, egyetemes értékek, melyekkel a
Főapátság 1996-ban (alapításának 1000. évfordulóján) kiérdemelte felvételét az UNESCO
Világörökségi Listájára.
A tatárok ostromát ugyan sikerült visszaverni, a török hódoltság idején azonban többször
kellett a szerzetesközösségnek hosszabb-rövidebb időre elmenekülnie. A romos
monostorban Pálfy Mátyás főapát (1638-1646) kezdett új életet tíz szerzetessel. A
következő "csapás" a felvilágosodás korában érte Pannonhalmát: II. József király 1786-
ban beszüntette az összes bencés kolostor működését. 1802-ben viszont - ismét
uralkodói parancsra - újjászervezték a rendeket, azzal a feltétellel, hogy részt vállalnak
az oktatásban. Ily módon intézményesítették azt, amit a szerzetesek mindig is
feladatuknak tekintettek és évszázadok óta gyakoroltak is.
Az apátsági templomban román, korai gót, késői gót és reneszánsz elemek egyaránt
felfedezhetők. A XI. századi, első épület egy tűzvészben elpusztult és a XII. századi
épület jelentős méretű maradványai is csak a mai templom falaiban találhatók meg. A ma
látható bazilika kialakulásának legjelentősebb korszaka a XIII. század-ban Uros apát
(1207-1243) kormányzásának ideje. Hatalomra kerülésének első éveiben kezdődhettek az
építkezések, a befejezés a felszentelésről szóló oklevél alapján 1224-re tehető.
A pannonhalmi Főapátság hazánkban jelenleg a bencés hagyományokat követő,
klasszikus monostorelrendezés egyetlen épen maradt példája. A templom déli oldalára
épült a kerengő, mely körül a monostor élete zajlott. Ezt a két épületrészt köti össze a
templom déli főkapuja, a különleges szépségű "Porta speciosa". Az, hogy a templom
"szép kapuja" nem a külső térbe, hanem a kerengő felé nyílik, azt bizonyítja, hogy a
templomot elsősorban a szerzetesek és nem a zarándokok számára építették. A kerengő
melletti keleti épülteszárnyban lehetett a káptalanterem, a déli oldalon volt a refectorium
(ebédlőterem), emellett pedig a melegedőszoba (mivel a középkori monostorokban nem
fűtötték a lakószobákat). A nyugati szárnyban műhelyek és írószobák (scriptorium) voltak,
a hálóhelyiségek pedig az emeleten helyezkedtek el.
Az apátság tehát már kizárólag építészeti szempontból is megér egy látogatást, gazdag
művészeti és tudományos gyűjteményei pedig tovább emelik értékét. Könyvtára több
mint 300.000 kötettel ma a világ legnagyobb bencés gyűjteménye. A Főapátsági Levéltár
számos, értékes dokumentumának leghíresebb darabja a legrégibb magyar (és egyben
finnugor) írásos nyelvemlék, a tihanyi apátság 1055-ös alapító oklevele. A monostor
képtára, metszettára, numizmatikai gyűjteménye, régiségtára és kincstára szintén
jelentős.
Történelmi információkkal és művészeti benyomásokkal telve a monostor arborétumában
kapcsolódhat ki a látogató, ahol közel 400 növényfajt gondoznak.
A monostor életében a következő jelentős építési időszak Mátyás király nevéhez fűződik:
a XV. század végén épült többek között a mai kerengő, a Szent Benedek-kápolna és
valamennyi szentély késői gót boltozata. A reneszánsz épületplasztika a Szűz Mária-
kápolnán és a templom északi kapuján figyelhető meg. A török hódoltság után a XVIII.
században Sajghó Benedek főapát (1722-1768) építtette fel a monostor ma is álló barokk
épületeit - a kolostor jelenlegi kiszolgáló és lakóhelyiségeinek nagy részét, melyek közül
művészettörténeti szempontból az új ebédlőterem érdemli a legnagyobb figyelmet. A XIX.
század első évtizedeiben épült a klasszicista torony és a könyvtár épülete, a XX.
században pedig a gimnázium és a diákotthon olaszos jellegű épülettömbje.
A bazilika
A jelenleg álló épület az apátság harmadik temploma, amely korábbi épületek
falmaradványait rejti magában. Az első épület felszentelését Szent István király 1002-
ben kibocsátott adománylevele datálja. Ebben az oklevélben esik szó arról is, hogy az
apátság építését István apja, a 997-ben meghalt Géza fejedelem kezdte el. E korai
épületből a főhajót nyugati oldalon lezáró, félkörívű szentély jelenleg padlószint alatt
lévő, mintegy 2 méter magas falmaradványa került elő 1994-ben.
1137-ben II. Béla király kancelláriájában állították ki azt az oklevelet, amely a
pannonhalmi templom első újjáépítéséről számol be. Az utóbbi évek műemléki kutatásai
mutatták ki a mai épület falaiban e 12. századi épület jelentős méretű maradványait. A
főszentély északi fala mentén, és a déli mellékhajóban minden kétséget kizáróan 12.
századi faldarabok találhatók. A déli mellékhajó oldalfala három korai ablak befalazott
maradványát is őrzi.
A jelenlegi, harmadik templom abszolút kronológiájának egyetlen biztos támpontja az
ünnepélyes felszentelésről megemlékező, 1225-ben kiállított királyi oklevél, amelynek
alapján az építés befejezését 1224-re szokták datálni. Az első műhely munkájának kell
tartanunk az altemplom teljes épületét, a keleti szentély oldalfalait, valamint a három
ablakkal és rózsaablakkal áttört zárófalát, a diadalív-pilléreket a diadalívvel együtt, s
végül a diadalív előtti pillérpár megépítését. Az első műhely működését egységes
tervezői és kőfaragói stílus, kiegyensúlyozott, homogén és világos téralkotás, egyöntetű
és pazarlóan bőséges növényi díszítés jellemzi.
Az első műhelyt követő második mestercsoport az északi mellékhajó boltozásával és
három északi árkádpillér megépítésével foglalkozott. Nagy mértékben megőrizték az
előző épület körítőfalait, s az új boltozatok támaszait belevésték abba. Az egységes
korai gótikus levéldíszt heterogén díszítőkincs váltotta fel. A második műhely és a
templomot befejező harmadik mestercsoport közötti nagyon rövid közjáték
résztvevőjeként kell tekintenünk azokat a mestereket, akik a déli mellékhajó valószínűleg
egyszer már teljesen lezárt keleti végét áttörték és ebben az irányban újabb
szentélyszakaszt vagy apszist toldottak hozzá. E toldás a 15. század végén
bekövetkezett átépítéskor elpusztult, egyértelmű nyomait a falpilléreken találjuk meg. Az
eltérő vastagságú hengeres támaszokat íves kapcsolatokkal fűzték egymáshoz.
A harmadik műhely tevékenykedése az építkezések utolsó néhány évére, már az 1220-as
évekre esik. Ők építették meg a főhajó hatsüveges boltozatait, a két utolsó északi
árkádpillért, a déli főhajópilléreket, a déli mellékhajónak az új árkádpillérekkel azonos
tengelyű falpilléreit, a déli mellékhajó négysüveges boltozatait a már álló keleti szakasz
kivételével, továbbá kifaragták és feltehetően a megtartott 12. századi fal létező
kapunyílásaiba beépítették az új déli (Porta speciosa) és északi (Királykapu) kapuk
bélletköveit. A harmadik műhely nemcsak a boltozat típusában alkotott a korábbi
mesterek elképzelésétől gyökeresen eltérőt, hanem a pillérek alakját, szerkesztési
módját is radikálisan megváltoztatta: a régies, „görögkereszt alaprajzú” formát, a
hengeres pillérmag köré sugárirányban elrendezett, eltérő átmérőjű hengeres támaszok
rendszerét dolgozta ki. A teherhordáshoz arányított, egyöntetű függőleges tagolásra
törekvő, kötegelt pillérek az észak-francia gótikus építészet fejleményei. Megjelenésük
alapvető stílusfordulatot jelez Pannonhalma építéstörténetében. Az új műhely munkába
állása, az áttérés az új pillértípus tagolásrendjére az eldolgozási helyeknél, a pilléreken
és a főhajó gádorfalain érhető tetten. Az új műhely épületszobrászati formakincse a
klasszikus gótikus építészet észak-francia műhelyeiből ered. A pilléreket vájatolt felszínű,
telt bimbós levelek díszítik, a bimbós levelek sorát helyenként naturalisztikus felfogású
indadísszel egyesítve. A vezető mester a Porta speciosa tervezője lehetett. A kapu
legépebb része, az archivolt levélsoros és áttört indás kitöltése a reimsi
székesegyház északi kereszthajókarjának zárófalán dolgozó kőfaragók munkáival mutat
szoros rokonságot.
Az altemplom
A főhajó két szélén nyíló kapukon át megközelíthető altemplom hat oszlopon és
konzolokon nyugvó keresztboltozatokkal fedett négyszögű tér. Keleti zárófalán három
félköríves záródású ablak. Az oszlopok széles nyolcszögletű talplemezeken nyugszanak. A
fejezeteket és a konzolokat tömött, bimbós levéldísz borítja. A nyugati boltszakaszokban
a növényi ornamentikát emberfejekből összeállított figurális faragványok gazdagítják. A
keleti boltszakaszban mindkét oldalfalba egy-egy fülke mélyül: az északi armarium fülke
(könyvek és liturgikus eszközök tárolóhelye) a déli lavabo volt. A lejáratok között az
altemplom nyugati falába mélyülő, vörös márvánnyal burkolt félkörös záródású ülőfülke,
eredetileg bizonyosan apáti trónus volt. Az oldalfalakhoz tartozó, az altemplom boltozati
rendszerével semmilyen összefüggésben nem lévő falpillérek valószínűleg a
templomépítés közben megváltozott első tervének a tartozékai. Az altemplom ma látható
román stílusú vörösmárvány lejárati kapui 1700 körül készültek, alkalmazkodva a 13.
századi Porta speciosa és a szintén e korból való refektórium-kapu stílusához.
A porta speciosa
A templom déli főkapuja (díszbejárat), amely a déli mellékhajóból lépcsőzet
közbeiktatásával vezet a kerengőbe. Neve a jeruzsálemi Templom egyik kapujának nevére
utal vissza. A név használatának első ismert, írott emléke a kapu 1700-ban történt
felújításáról szóló egykorú feljegyzés.
A templom elsősorban a szerzetesek számára épült, és nem az idesereglő
zarándokoknak, s ezért van, hogy a templom „Szép kapu”-ja a kerengő fele nyílik és nem
a külső térbe, a bástyára. A bélletfalak síkja előtt kiugró padkán öt-öt oszloppár áll közös
talplemezű lábazatokon és egybefüggő ikeroszlopfőkkel lezárva. A törzsek anyaga vörös
márvány, a lábazatoké szürke, a fejezeteké fehér mészkő. Az archivolt félkörös ívei
váltakozva fehér mészkőből és vörös márványból készültek. Az ívek váltakozva
geometrikus tagozásúak, illetve áttört faragású, növényi motívumokkal díszítettek. A
kőlapra festett Szent Márton kép felső rétege az 1875-ben befejeződött restaurálás
emléke, alatta hasonló témájú, 18. századi kép rejtőzik. A kapu összképét egyrészt a
rendkívül ritka megoldást képviselő ikeroszlopos béllet, másrészt a színes és
mesterségesen színezett, aranyozott építőkövek színpompás, gazdag fény-árnyék
effektusokat egyesítő látványa határozza meg. A kapu tervezője az 1224-ben felszentelt
templom déli mellékhajóját és főhajóját beboltozó műhelyhez tartozott. Az építmény
típusa és a díszítmények stílusa a klasszikus gótikus művészet 1220 körüli emlékeivel
(Chartres, Reims) áll közvetlen kapcsolatban.
Gazdag tudásanyagot találnak még a Főapátságról, ha ide kattintanak! De az apátság
honlapja is sok információt tartogat a látógatók számára!
A felújított bazilika augusztus végi felszenteléséről szóló beszámolónkat itt találják!
Forrás: Wikipédia