Sienai Szent Katalin ünnepe
( 24 értékelés )SIENAI SZENT KATALIN - SZŰZ ÉS EGYHÁZTANÍTÓ, EURÓPA
TÁRSVÉDŐSZENTJE - ÁPRILIS 29. (Siena, 1347.március 25.-Róma, 1380.április 29.)
A zűrzavaros XIV. században született egy leány, aki férfiakat megszégyenítő
elszántsággal és erővel imádkozott, vezekelt és harcolt Krisztus édes Menyasszonyáért
és a földi Krisztusért, ahogy ő az Egyházat és a pápát szokta nevezni.
Amikor róla beszélünk, rendkívül szerencsés helyzetben vagyunk, mert nem későbbi
századok történészeire vagy legendáira kell hagyatkoznunk, hanem kortárs tanúk
szólalnak meg. Sienai Szent Katalin életrajzát ugyanis az írta meg, aki legbensőbb
titkait is ismerte: Capuai Boldog Rajmund domonkos szerzetes, később általános rendi
magiszter. Hat éven át állt mellette mint gyóntató és lelkivezető, mégpedig Katalin
életének utolsó hat évében. Az életrajzot a szentté avatás érdekében, 1385-1395
között írta.
Ettől az igen nagy körültekintéssel dolgozó ,,krónikástól'' tudjuk a következőket:
A sienai Benincasa Jakab kelmefestő mester és felesége, Lapa asszony házassága
rendkívül termékeny volt: huszonöt gyermekük született. Utolsó előtti gyermekeik
ikrek voltak, két kislány. Egyikük, akit Giovannának kereszteltek, születése után
hamarosan meghalt. A másik kislány Katalin volt, akit Lapa asszony jobban szeretett a
többieknél (talán mert a legkisebb gyermek lévén sokáig tudta szoptatni).
Katalin egész kicsi korában a nagy család és a széles rokonság kedvence lett. De már
három éves korában mutatkozott, hogy Istennek különleges tervei vannak e
gyermekkel, aki a jámborság szokatlan jeleit kezdte adni. Ilyen pici korában szokása
volt például, hogy a lépcsőt járva minden egyes lépcsőfok előtt elmondott egy
Üdvözlégyet. Hat éves volt, amikor az első látomásban részesült: a domonkosok
temploma felett - ez a templom a házuk közelében állt, és Katalin nagyon szerette -
megjelent neki Krisztus főpapi ruhában. A kíséretében Katalin fölismerte Szent Pétert,
Szent Pált és Szent János evangélistát. Az Úr Krisztus jóságosan rámosolygott, majd
megáldotta.
Ettől a látomástól Katalin megváltozott. Felnőttesen komoly lett, imádságos élete
elmélyült, és minden emberi segítség nélkül, csak a Szentlélek irányításával kezdte
gyakorolni a régi remeték vezeklését, böjtjét, imádságait. Lelke oly gyorsasággal
érett, hogy hét éves korában szüzességi fogadalmat tett. És az imádság, amelybe
fogadalmát foglalta, mutatja, hogy részéről ez nem meggondolatlan gyermekjáték
volt, hanem a leendő szent komoly megnyilatkozása.
A család mindezt - ha egyáltalán látott belőle valamit - nem vette komolyan, s amikor
Katalin elérte a tizenkettedik évét, kezdték fölkészíteni a házasságra. Katalin
tiltakozott, de nem lázadt föl, hanem Jegyeséhez menekült. A család - látván
hajthatatlanságát - zaklatni kezdte, remélve, hogy kiverik fejéből jámbor
"rögeszméit": egész nap dolgoztatták, a legalantasabb szolgálatokat végeztették vele,
s összeesküdtek, hogy sohasem hagyják, hogy egyedül legyen. Ő türelemmel viselt
mindent, de amikor tizenhat éves lett, felnőttként közölte övéivel, hogy inkább elmegy
otthonról, de szándékát, fogadalmát nem másítja meg. Ekkor, az édesapa hatására, a
család elfogadta szándékát.
Katalin alázatból nem akart kolostorba lépni és nem is lett soha apáca. A Sienában élő
domonkos harmadrendi nővérek (mantelláták) között akarta szolgálni Isten dicsőségét
és felebarátai üdvösségét. A nővérek azonban elutasították a kérelmét azzal, hogy ők
csak özvegyeket vesznek föl, a fiatal lányoktól félnek, mert botrányt hozhatnak rájuk.
Katalin ennek ellenére - hiszen egy látomásban Szent Domonkostól ígéretet kapott,
hogy magára öltheti a Bűnbánó Nővérek ruháját - változatlanul kitartott kérése
mellett, s végül a nővérek befogadták. Ez 1363-ban történt. Katalin ekkor visszavonult
házuk egy pinceszerű zugába, amit a cellájának nevezett. Csak a templomba ment ki,
a gyóntatóján kívül senkivel sem beszélt; egyébként a cellájában vezekelt,
imádkozott, böjtölt és virrasztott. Ágya nem volt, a feje alatt egy kő volt a párna.
Elhagyta a húst, aztán fokozatosan a többi eledeleket is, s csak kenyeret és
zöldségféléket evett; élete végén pedig csak az Eucharisztiából élt, semmi más nem
táplálta.
Három éve tartott már ez a teljes magány, sok-sok imádsággal és az erényért vívott
harccal, amikor Krisztus megjelent Katalinnak: gyűrűt húzott az ujjára (melyet mások
nem láttak, csak Katalin látta állandóan), és eljegyezte magával. E misztikus
eljegyzést követően pedig az Úr kiszólította őt magányából és elküldte az emberek
közé, a béke és az igazság angyalának.
Ebben az időben egyik unokabátyja, Della Fonte Tamás volt a gyóntatója, aki a
házuknál nevelkedett mint árva gyermek, majd domonkos lett. Lassanként azonban
híre kelt, hogy Katalin rendkívül jó tanácsadó, Isten dolgairól sokkal többet tud, mint a
tudósok, és csodatevő ereje van! Kezdték keresni az emberek, érdeklődők,
tanácstalanok, tanulni vágyók. Kialakult körülötte egy tanítványi kör, melynek tagjait
ő maga a "családom" névvel illette. Természetesen ellenségei is támadtak, ezért a
domonkos rend 1374. évi általános káptalanja elé idézték Firenzébe, hogy kivizsgálják
a tanítását és életét. Minthogy a vizsgálat során kifogástalannak találták,
engedélyezték további tevékenységét, s gyóntatónak és lelki vezetőnek Capuai
Rajmundot rendelték mellé. Rajmund ettől kezdve, leszámítva Katalin életének utolsó
öt hónapját, állandóan mellette volt. Amikor visszatértek Sienába, pestis tört ki a
városban, s akkor megmutatkozott, hogy Katalin életét is kockára téve szolgál a
felebarátainak. Ápolta, bátorította, olykor csodával gyógyította a betegeket. S közben
már levelezni kezdett a béke és a keresztes háború ügyében városokkal és egyes
emberekkel, tanította a közelben és távolban lévő gyermekeit és tanítványait.
1375-ben meghívták Pisaba. Itt kapta meg az Úrtól küldetésének és életének
pecsétjét: április elsején, a Szent Krisztina-templomban Krisztus megajándékozta
stigmáival, melyek Katalin kérésére láthatatlanok maradtak. Ebben az évben írta első
levelét a pápának, XI. Gergelynek.
Júniusban tért haza Sienába, ahol megtérítette Niccolo Tuldót, akit mint kémet, halálra
ítéltek. Ez a szerencsétlen perugiai fiatalember politikai gyanakvások áldozata lett.
Katalin lecsillapította tomboló dühét és kétségbeesését: szavai hatására az ifjú
meggyónt, megáldozott, és olyan békével fogadta a halált, mint egy szent. Csak
annyit kért, hogy Katalin legyen mellette a vesztőhelyen.
A következő években fölsorolhatatlan a csodálatos megtérések, kibékülések,
gyógyulások száma, miközben Katalin fáradhatatlanul harcolt a pápa Rómába való
visszatéréséért és a keresztes háború megszervezéséért. A helyzetet azonban nagyon
súlyossá tette az észak-itáliai városok lázadása a pápai legátusok ellen. Firenze egy
olyan város-szövetséget akart létrehozni, amely fegyverrel támadt volna a pápai
államra. Katalin minden erejét latba vetve próbálta megakadályozni, hogy Lucca, Pisa
és Siena csatlakozzék a szövetséghez. 1376-ban XI. Gergely interdiktum alá vetette
Firenzét - megátalkodottsága miatt. A megriadt vezetőség akkor megkérte Katalint,
menjen el Avignonba és közvetítsen békét a pápa és a város között. Katalin
tanítványai egy részével útra is kelt, s június 18. és szeptember 14. között három
hónapot töltött Avignonban, a pápával tárgyalva és levelezve. Meg kellett azonban
tapasztalnia, hogy az firenzeiek küldöttsége, mely közben szintén Avignonba érkezett,
nem a megegyezésük szerint kezdett tárgyalni a pápával, sőt a segítségét is
mellőzték, s a kibékülés ügye meghiúsult.
Ekkor kapta Katalin a pápától a hordozható oltár kiváltságát, hogy vándorútjain is
minden nap részesülhessen a szentmise és a szentáldozás kegyelmeiben. Ezen kívül a
kíséretéhez tartozott három állandó gyóntató, annak érdekében, hogy a hozzá sereglő
bűnbánók mindjárt meg is gyónhassanak.
Sok biztatása és imádsága végre eredményt hozott: a pápa szinte megszökött
Avignonból, és 1376. szeptember 13-án elindult a tenger felé, hogy hajón utazzék
Rómába. Katalin Genováig elkísérte, s ennek köszönhető, hogy a genovai partraszállás
után - látva az ottani zűrzavaros helyzetet - a pápa nem fordult mindjárt vissza.
Katalin öntött belé erőt, s mikor a pápa ismét tengerre szállt és dél felé hajózott, ő
visszatért Sienába. XI. Gergely 1377. január 17-én vonult be Rómába. Katalin ekkor a
Siena közelében lévő Orcia-völgybe indult, hogy békét teremtsen a családi
háborúkban.
A pápa március végén meghalt, utóda VI. Orbán lett. Ő ismét tárgyalni kezdett a
firenzeiekkel, s a béke érdekében Katalin is elment Firenzébe. A városban zendülést
szítottak ellene: a vendéglátója házát fölgyújtották, őt magát halálra keresték, mert
benne látták céljaik akadályát. Katalin a városon kívül egy kertben tartózkodott a
tanítványaival, amikor néhány martalóc rátámadt. Nem akart menekülni, hanem
ellenkezőleg, amikor megkérdezték, melyikük a Sienából való Katalin, a kérdező elé
lépett, letérdelt és az ég felé tárt karokkal, sugárzó arccal mondta: "Én vagyok, íme,
engem ölj meg!" Csak annyit kért, hogy övéit engedjék bántatlanul elmenni. A
gyilkolásra emelt kezek lehanyatlottak, s Katalin később sokat siratta, hogy nem
lehetett vértanú Egyházáért. A tárgyalások azonban eredményre vezettek, és július
18-án végre Firenze békét kötött a pápával.
Akkor Katalin hazatért, s ezután kezdte diktálni - legtöbbször misztikus
elragadtatásban - az isteni gondviselésről szóló könyvét, a Dialógust. Azért diktált,
mert ő maga sokáig (amíg az írás és olvasás képességét misztikus módon meg nem
kapta az Úrtól) nem tudott sem írni, sem olvasni. Állandóan több "titkár" és "titkárnő"
volt mellette, kiknek leveleit diktálta - gyakran egyszerre többet is - a legkülönbözőbb
címzettek részére: világiaknak és szerzeteseknek, királyoknak és a pápának,
katonáknak és kereskedőknek... Levelei és a Dialógus lenyűgözik az olvasót, aki
elfogulatlanul fogadja tanítását. Aki nem tudja, hogy ki az írója e könyveknek, inkább
az egyházatyák közül gyanakszik valakire, mint egy "műveletlen" sienai polgárlányra.
Csakhogy ez a leány annak a Krisztusnak lett a menyasszonya, aki a gyengékben
mutatja meg a maga isteni erejét és bölcsességét.
VI. Orbán szerencsétlen kézzel nyúlt a kormánykerékhez. Reformot szeretett volna, s
a szükségnek megfelelően elsőként a klérust akarta megújítani, de szigorát nem
viselték el. Legszűkebb környezete is ellenállást tanúsított, amelynek a vége az lett,
hogy a francia bíborosok elhagyták Rómát, és Fondi várában ellenpápát választottak
Genfi Róbert személyében, aki a VII. Kelemen nevet vette föl. Mindezt Katalin előre
megjövendölte. Szüntelenül buzdította gyermekeit az imádságra és a virrasztásra,
hogy e szörnyű bajt elháríthassák. Ez volt a nyugati egyházszakadás, amely negyven
évre elmondhatatlan bajokat hozott az Egyházra.
Katalin 1378 októberében fejezte be a Dialógust. Ekkor levelet kapott a pápától, aki
arra kérte, hogy jöjjön Rómába és legyen segítségére. Lelki gyermekeivel együtt útra
kelt tehát, és a következő ádvent első vasárnapján megérkeztek Rómába. Katalin ettől
kezdve haláláig teljes erejével VI. Orbán érvényes pápaságának elismertetéséért és az
elszakadtak visszatérítéséért küzdött.
Egészsége egyre gyengült, de azért minden reggel gyalog ment el a Santa Maria sopra
Minerva-templom melletti szállásáról a vatikáni Szent Péter-bazilikába, hogy ott
szentmisét hallgasson, és hosszú imádsággal "fáradozzék" az Egyházért. December
közepén a pápa Franciaországba küldte Rajmundot, hogy nyerje meg számára a
királyt. Katalin ekkor végső búcsút vett lelkiatyjától: elkísérte a kikötőig, és anyai
áldásával bocsátotta útra.
Az 1379-es év levelezéssel, tárgyalásokkal, sok-sok vezekléssel és imádsággal telt a
pápa közelében. 1380 nagyböjtjére Katalin fekvő beteg lett. Tanítványai tanúsága
szerint iszonyatos kísértéseket szenvedett, az ördögök valósággal tomboltak körülötte,
míg végül április 29-én a tercia idején eltávozott égi Vőlegényéhez. Halála előtt még
elrendezte gyermekei sorsát, mindegyiket anyai bölcsességgel irányította egyik vagy
másik szerzetbe.
A szentté avatást II. Pius pápa 1461. június 29-én végezte. Szent Katalint 1939-ben -
Assisi Szent Ferenccel együtt - Itália védőszentjévé nyilvánították. 1970-ben pedig
Avilai Szent Terézzel együtt megkapta az egyházdoktor megtisztelő címet.
Tanításának sajátossága, hogy amit Aquinói Szent Tamás elvont, cizellált rendszerben
fogalmazott meg az Egyház tanításából, ugyanazt Katalin - a mindennapi élet konkrét
problémáit Istenben elfogadva és megoldva - "egzisztenciálisan" közli tanítványaival.
Mint a szentek mindannyian, először ő maga szemlélte és élte meg tanítását, azután
adta tovább a legkülönbözőbb rendű és rangú embereknek. Ezért tanítása gazdag
forrás ma is, s anyai és égi bölcsességgel neveli mindazokat, akik a tanítvány hívő
alázatával közelítenek hozzá.
Ünnepét 1597-ben vették föl a római naptárba, április 29-re, amely napon addig a
domonkos Veronai Szent Pétert ünnepelték. 1628-ban áthelyezték április 30-ra.
1969-ben, tekintettel arra, hogy az egyetemes naptárban Veronai Szent Péter nem
szerepel, visszakerült az ünnepe április 29-re.
Katalin hét éves fejjel a következőképpen tett szüzességi fogadalmat:
"Az egyik nap, kiválasztva egy olyan rejtekhelyet, ahol senki sem zavarhatta és nem is
hallhatta meg, hangosan kimondta fogadalmát. Térdre hullva, nagy áhítattal így
imádkozott a Boldogságos Szűzhöz: Ó, Boldogságos és Szentséges Szűz, aki az összes
asszonyok között elsőnek szentelted magad Istennek azzal, hogy örök szüzességet
fogadtál neki, és Ő annyira kedvelt téged, hogy Fiának Anyjává tett; határtalan
jóságodhoz folyamodom, és kérve kérlek, ne érdemeimet nézd, és ne gyöngeségemre
tekints, hanem légy hozzám annyi kegyelemmel, hogy jegyesemül adod nekem Őt, kire
szívem-lelkem minden erejével vágyakozom, a te szentséges Fiadat, a mi egyetlen
Urunkat, Jézus Krisztust. És én megígérem Neki és Neked, hogy soha más jegyest nem
engedek magam közelébe, hanem szüzességemet a magam gyöngeségében sértetlenül
megőrzöm neki mindörökké!''
Egy beteg ápolása során hősies önuralomról és türelemről tett tanúságot. Ezt követően
éjszaka megjelent Krisztus, és két koronát kínált neki: egy tövisből fontat és egy ékes
aranykoronát, s megkérdezte, melyiket akarja választani erre az életre. A másikat
ugyanis az égben fogja viselni. Katalin akkor az izzó szeretet hevében kikapta az Úr
kezéből a töviskoronát, és a fejébe húzta. A tövisek fájdalmát - mint mondta - hosszú
időn át érezte a fején.
Amikor 1375. április 1-én Pisában megkapta a stigmákat, szemtanúi is voltak a
történésnek. Később Katalin maga mondta el, hogy a Megfeszített Krisztus sebeiből
vérvörös fénysugarak indultak ki és tartottak keze, oldala és lába felé. Akkor ő - hogy a
feltűnés kísértéseit elkerülhesse - azt kérte, hogy a sebeket kívülről ne lehessen látni.
És az Úr meghallgatta, mert a vérvörös sugarak fehérré váltak, és úgy fúródtak a
testébe. Attól kezdve a sebek gyötrelmét Katalin haláláig szenvedte.
Csodatételei nagyon emberközelben történtek, a napi segítségnyújtás közben. Így nem
is egyszer kenyeret szaporított éhes "családjának"; egy alkalommal például Rómában,
amikor a gondatlan hetesnővér elfelejtett kenyeret szerezni. Atyja házanépét egyszer
hónapokig itatta egy kicsi hordóból borral, sőt a szegényeknek is adott belőle
rendszeresen, és a hordó nem apadt ki!
E fizikai csodáknál sokkal jelentősebbek voltak a lelkiekkel kapcsolatos csodái:
olvasott a lelkekben, megrögzött bűnösök tértek meg, régi-régi ellenségeskedések
szűntek meg a szavára. Elmondhatatlan bűz érzéséről panaszkodott, amikor bűnöket
rejtegető, elegáns arisztokraták közt volt.
Amikor Avignonban a pápa előtt beszélt, a pápa csodálkozva hallotta a kúria hibáinak
és bűneinek lajstromát. Megkérdezte a környezetét, hogy mióta él a közelben ez a
leány, s akkor Katalin megmondta, hogy ő Sienából jobban látta a pápa környezetének
minden bűnét, mint a helybeliek.
A legnagyobb csoda azonban saját lelkének bontakozása, érlelődése és szentsége volt.
Hihetetlen gyorsasággal és biztonsággal járt a tökéletesség útján, helyesebben:
ráhagyatkozva Szent Domonkos rendjének és a szenteknek karjaira, engedte magát
vezetni és röpíteni a tökéletes egyesülés felé. Egész kicsi kora óta nagyon szerette az
Eucharisztiát, ezért is kapta meg azt a rendkívüli jelet, hogy - mint már mondtuk -
élete utolsó hét esztendejében ez volt egyedüli tápláléka.
Rajmund így fejezi be a Legendát: "A vértanúk közül sokan rövid szenvedéssel adták
oda életüket. Katalin tizenhárom héten át gyötrődött úgy, hogy közben napról-napra
nőttek a kínjai, s ő mindig vidám lélekkel viselte azokat. Mindenért hálát adott, és
könnyű lélekkel ajánlotta föl életét Krisztusnak, hogy kiengesztelje Őt a népért, és
megmentse az Egyházat a botrányoktól. Sem az ok, sem a szenvedés nem hiányzott
ahhoz, hogy tökéletes vértanú legyen. Ebből pedig arra következtethetünk, hogy az
égben nemcsak a vértanúság vágya miatt ünneplik őt, hanem a tényleges vértanúság
koronáját is elnyerte. Ezen az alapon értelmes embernek be kell látnia, hogy Katalin
szentté avatási perében gyorsabban lehet eljárni, ugyanúgy, mint a vértanúk esetében
szokta tenni az Egyház." Ezért olykor a hármas koronával ábrázolják Szent Katalint: a
szüzesség, a bölcsesség és a vértanúság égi koronájával.
Forrás: A szentek élete