A Szent Márk-székesegyház
( 16 értékelés )A velencei Szent Márk-bazilika
A Szent Márk-székesegyház vagy Szent Márk-bazilika az olaszországi Velencében, a
város központjában, a Szent Márk téren áll. Ez a város főtemploma, a bizánci építészet
legeredetibb formában megőrzött emléke. A Szent Márk-bazilika nem egyetlen kor
építménye, a 11. századtól a köztársaság 1797-ben bekövetkezett bukásáig fejlődött és
az évszázadok alatt minden kor rajta hagyta a nyomát.
Elrendezése a konstantinápolyi Szent Apostolok- és a Hagia Szophia-templomot vette
mintául. A bazilika egyszerre három alaprajzi sémát egyesít magában: a bizánci eredetű
görög kereszt formát, a mellékhajókkal ellátott ókeresztény bazilikát és egy
kettőskereszt alakú harmadikat, amely a pátriárkai szimbólum felidézésével Velence
függetlenségét és Szent Márk rangját jelképezte.
Az épület jellegét a burkolás módszere határozza meg. Az európai építészettel szemben,
a bizánci burkolatos épületeknél a szerkezeti elemek tömbszerűen tagolatlanok, a
formákat a burkolóanyagok, a berakások, a mozaikdíszítések emelik ki. A boltívek, a
kupolák alakja, a mozaikdíszítés és a márványburkolat bizánci eredetűek, de a
homlokzat kialakításakor sok nyugati, román és gótikus elemet is felhasználtak. A
jelenlegi épület már a harmadik ezen a helyen. A 9. században a város vezetése bizánci
építészeket hívott az első templom építéséhez, amely 916-ban leégett, majd két év
múlva újjáépítették. Ebből a második épületből csak néhány fal maradt meg, amelyek
nehezen azonosíthatók a jelenlegi templom mozaik- és márványburkolata alatt.
Alaprajza háromhajós, bazilika-elrendezésű volt, a hajókat kétszer tizenkét oszlop
választotta el egymástól. 1063-ban kezdték kibővíteni, új hajókat és kereszthajót
építettek hozzá, majd előcsarnokát kétoldalt, az új kereszthajóig meghosszabbították.
Eltávolították az oszlopokat, de később, a galéria kialakításakor újra felhasználták őket.
Öt kupolát építettek, a középső lényegesen magasabb a többinél, így alátámasztásához
erős pillérekre volt szükség. Így alakult ki a ma is látható templom szerkezete, majd
hozzáfogtak a díszítéséhez. Az ekkor uralkodó dózse, Domenico Selvo utasította a
külföldre utazó követeket, kereskedőket és azokat a gazdag velenceieket, akik külföldön
éltek, hogy ehhez gyűjtsenek össze értékes anyagokat. Ezenkívül kihasználták, hogy a
meggyengült Bizánci Birodalomban számos épületet elhanyagoltak és innen is elhozták
az értékes márványokat és szobrokat.
A templombelső mozaikborítását Bizáncból hívott mesterek kezdték el a 12. században.
A megszokott témákat ábrázolták: ótestamentumi jeleneteket, Mária és Jézus
élettörténetét, Ábrahám áldozatát, József történetét stb. A templom belsejét a
mozaikokon kívül is gazdagon díszítették: a változatos oszlopfők mellett, a
mennyezetről antik csillárok függnek, a szentélyrekesztő oszlopait ritka kövekből
faragták, a szószék értékes márványból készült, ezenkívül a szentélyben, a főoltáron
látható a Pala d'Oro, tulajdonképpen egy ikonosztáz, a középkori ötvösművészet egyik
legkiemelkedőbb alkotása.
A Szent Márk-bazilika csak 1807-ben lett hivatalosan a város katedrálisa, korábban a
San Pietro di Castello templom töltötte be ezt a funkciót. Addig az egyházi hierarchiába
betagozódó püspök székhelye a város szélén álló, nem túl jelentős épület volt, a dózsék
temploma viszont a város központjában álló, az evangélista ereklyéit őrző műremek,
papját a dózse maga nevezte ki. A Szent Márk-bazilika híven tükrözi a város színes
egyéniségét, és összekötő szerepét a keleti és nyugati kultúra között.
A San Marco volt évszázadokon keresztül a Velencei Köztársaság szimbolikus,
reprezentatív építménye, a lakosság legfontosabb találkozó- és imahelye. A város
vezetése nagy figyelmet fordított a díszítésére és állagmegóvására, ezért mindig a
legnevesebb művészekre bízta a munkálatok felügyeletét; például a 16. században
Jacopo Sansovinóra, a 17. században Baldassare Longhenára.
Ezen kívül Velence zenei központja is volt, ahova a kor elismert művészeit hívták, akik
közül a leghíresebbek: Adriano Willaert, Giuseppe Zarlino, Claudio Merulo, Andrea és
Giovanni Gabrieli, Giovanni Croce, Claudio Monteverdi, Francesco Cavalli, Giovanni
Legrenzi, Antonio Lotti és Lorenzo Perosi voltak.
A velencei zene fejlődéséhez nagymértékben hozzájárult a főoltár két oldalán lévő
orgona is. A város vezetése a templomi kórusra, a zenészekre, a templom
állagmegóvására és díszítésére, valamint az építészek, szobrászok, mozaikkészítők
bérére összesen évi 12 000 dukátot költött.
A templomban mutatták be a lakosságnak a megválasztott dózsét, itt fogadták a
pápákat, a külföldi követeket és uralkodókat. III. Sándor pápa és Barbarossa Frigyes
császár 1177-ben ezt a helyet választotta a békekötésre. A hajóskapitányok indulás
előtt a templomban tettek esküt, és idehozták a hajójuk zászlaját, hogy áldást kérjenek
rá. A templomban állították ki az ellenségtől zsákmányolt zászlókat is. Itt gyülekeztek
indulás előtt a negyedik keresztes hadjárat résztvevői, Enrico Dandolo dózse
vezetésével. Majd 1377-ben nagyszabású hálaima helyszíne volt, miután Chioggiánál
sikerült feltartóztatni a genovai hajóhadat. A templomban tettek fogadalmat az 1576-os
pestisjárvány idején, hogy felépítik az Il Redentore-templomot, később szintén itt
határozták el a Santa Maria della Salute-templom építését is, az 1630-as járvány idején.
1797-ben itt gyűlt össze a lakosság, amikor a Velencei Köztársaság elvesztette
függetlenségét.
Nagyon értékes magyar nyelvű anyagot találnak a bazilikáról a Wikipédián, és angol
nyelvű ismereteket ezen az oldalon!
Forrás: Wikipédia