A milánói Dóm

( 15 értékelés )

A Milánói Dóm

A milánói dóm (olaszul Duomo di Milano; lombard nyelven Domm de Milan) a város

legnagyobb és leghíresebb egyházi építménye, az olasz gótika egyik mesterműve. A

római Szent Péter-bazilika mögött Olaszország második legnagyobb temploma.

Építését megelőzően már hosszú évszázadokon át ezen a helyen volt a város vallási

központja. A rómaiak idején egy Minerva-templom állt itt, amelyről a korabeli

feljegyzések részben Basilica estiva intramurana, részben pedig Ecclesia major néven

írtak. Ugyanezen a helyen alapította meg 390-ben Szent Ambrus a Santa Maria

Maggiore-bazilikát. A következő évszázadokról nincsenek megbízható adatok, de

valószínűleg a 9. században emelték a szomszédságában a San Tecla-bazilikát, és a

San Giovanni-keresztelőkápolnát. Mindhárom építményt 1386-ban lebontották és 1396-

ban Gian Galeazzo Visconti herceg utasítására hozzáfogtak a dóm építéséhez. A

főépítész 1400-tól Filippino degli Organi volt. 1418-ban V. Márton pápa szentelte fel az

épülő templom főoltárát.

A 15. század utolsó évtizedében a munkák folytatása Lodovico Sforza, Milánó hercege,

de még inkább két kiváló építész, Cristoforo Solari és Giovanni Antonio Amadeo

nevéhez fűződik, utóbbi építette fel a négyezeti kupolát.

Lodovico 1499. évi bukása után az építkezést már csökkenő ütemben folytatták, majd

Amadeo 1522-ben bekövetkezett halála után némi szünet állt be. Később lombard,

francia és német építészek folytatták a munkálatokat.

Borromeo Szent Károly kardinális újra felvétette a munkát. 1567-ben Pellegrino Tibaldi

monumentális barokk homlokzatot tervezett, amely éles elletétben volt a székesegyház

stílusával. 1572. szeptember 20-án Borromeo Károly Szűz Mária születésének emlékére

felszentelte a dómot. A homlokzat téves koncepcióját 1616 után Francesco Maria Richini

reneszánsz stílussal igyekezett egyensúlyba hozni, de ez még mindig ellentétben állt

az épület gótikus vonalaival. 1655-ben Carlo Buzzi folytatta a munkát, és arra

törekedett, hogy a főhomlokzat régebben kialakított részletei összhangba kerüljenek a

gótikus alapstílussal. Ő azonban három évre rá meghalt és terve hosszú időre

befejezetlen maradt. 1765 és 1769 között került fel a kupolatorony hegyes csúcsa, és

erre helyezték rá 1774-ben a Mária-szobrot, a milánóiak kedvelt Madunnináját.

Újabb fordulat következett be a dóm építésében Napóleon uralma alatt. Testet öltött a

nyugati főhomlokzat átalakítására vonatkozó régi elképzelés: 1813-ig Zanoia és Amati

eszerint alakították ki végleges formáját, amelyen már a gótika uralkodik. A 19.

században újabb díszítő elemek is kerültek az épületre és 1890-ben, fél évezreddel

építésének megkezdése után, a téren már nagyjából a mai dóm állott. 1886-ban ismét

pályázatot írtak ki a főhomlokzat átalakítására, mivel még mindig sok ellenzője volt. A

pályázaton Giuseppe Brentano lett a győztes, de tervét nem valósították meg. A 20.

század elején készültek el a bronzkapuk.

A Dóm lenyűgöző méretei: hosszúsága 158 m; szélessége 66 m; a kereszthajóé 92 m.

Homlokzata 61,5 m széles és 56 m magas. A középhajó magassága 48 m. A

kupolatorony magassága 108,5 m. Alapterülete pedig 11.700 m2.

A sok építkezési periódus és a főépítészek gyakori váltakozása miatt az épület

homlokzata a stílusok sokféleségét tükrözi: az alsó rész Pellegrino Tibaldi és Richini

reneszánsz-barokk, a felső pedig Buzzi gótikus formáit, amit az ablakok kialakítása

közötti különbözőségek szemléltetnek. A homlokzatot tornyocskákkal koronázott

pillérek tagolják öt részre a templom belső elosztásának megfelelően. Mind az öt

részhez díszes kapuzat és két sor kisebb és nagyobb ablak tartozik. A kapuk fölött

bibliai jeleneteket ábrázoló márvány domborműveket láthatók (Judit és Holofernész,

Sába királynője és Salamon király stb.); a homlokzat alsó zónájának dekorációját az

Ótestamentumból vett jelenetek reliefjei alkotják.

A székesegyházat a pillérsorok öt hosszanti és három kereszthajóra osztják. A főhajó

kétszer olyan széles, mint az oldalsók. A két szélső hajó boltozata a legalacsonyabb és

a főhajóé a legmagasabb. A hosszanti hajókat három kereszthajó szeli át; a középső itt

is kétszer olyan széles, mint az oldalsók. A templom építészeti középpontja a fő- és a

kereszthajó találkozásában levő négyezet, fölötte tör az égnek a nyolcszögletű

kupolatorony, amelyet négy hatalmas boltív tart.

A jobb oldalhajót kilenc támpillér osztja nyolc bolt-szakaszra. Az elsőben látható

Ariberto d'Intimiano, 1045-ben elhunyt milánói érsek szürke márvány szarkofágja, a

másodikban a város 1295-ben elhunyt püspökének és hercegének Ottone Viscontinak a

sírja, a harmadikban Milánó püspökeinek állít emléket egy márványtábla, a negyedikben

az 1394-ben Velencében elhunyt Marco Carelli síremléke látható, az ötödikben Brentano

pályázatára emlékeztet egy márványtábla. A három utolsó szakaszban Pellegrininek

egy-egy oltár-remeke áll; a nyolcadiknak a Mária-szobra 1395-ből való, és egyike a dóm

legértékesebb műtárgyainak. E boltszakaszok színes ablakait Nicolo da Varallo és

Cristoforo de Motti készítette.

A jobb oldalhajó és a kereszthajó találkozásánál áll az 1555-ben elhunyt Giacomo

Medici síremléke. Leone Leoni készítette 1563-ban. Díszítése domborművekből és

bronzszobrokból áll. A síremlék fölött látható a templom egyik legszebb üvegablaka.

Corrado di Michis készítette 1564-ben, és János evangélista életéből vett jeleneteket

ábrázol. Közvetlenül a Medici-síremlék mellett egy kis oltár áll, amelyet a 16.

században (a szintén Medici) IV. Pius pápa ajándékozott a dómnak.

A kereszthajó déli részének a Medici-síremlékkel ellenkező sarkában áll a Mária

bemutatása a templomban nevű oltár, amelynek márványszobrát Agustino Busti

Bambaia faragta a 16. században. Az oltár mellett balról Szent Bertalan szobra áll,

amely igen ismert mű, noha művészi értéke nem nagy. Marco d'Agrate készítette a 16.

században.

A kereszthajó bal szárnyában két oltár áll: az első Carlo Beretta műve (1754), márvány

domborművének témája Szent Tekla az oroszlánokkal; a második Marcantonio Prestinari

alkotása (1594): a Keresztre feszített Krisztus a szentekkel. A fölöttük látható ablakok

Nicolo da Varallo alkotásai és Damaszkuszi Szent János életéből mutatnak be

jeleneteket.

A kereszthajó középső hajóját észak felől a barokk Capella della Madonna del’Albero

határolja. A kápolna Francesco Maria Richini műve. Előtte áll az adományozójáról

Trivulzio kandelábernek nevezett, hétágú bronz gyertyatartó. A francia Nicolas de

Verdunnek ez a remekműve a 12. vagy a 13. századból származik és 1568-ban került a

milánói dómba. A díszes, művészi lábazaton nyugvó gyertyatartó tulajdonképpen

stilizált fát ábrázol, amelynek hét ágán koronák tartják az égőket. A kápolna fölötti

ablakok Borromeo Szent Károly életéből ábrázolnak jeleneteket.

A kápolna mellett balról, a kereszthajó sarkában áll a Szent Katalin-oltár, amelynek

márványfiguráját campionei mesterek faragták remekbe a 14. században. Az oltár

fölötti ablak a szent életéből mutat be jeleneteket. Az oltár melletti ablak Carlo Urbino

alkotása és az apostolok történetét ábrázolja (1567).

A bal oldalhajó szintén boltszakaszokból áll. A három utolsó boltszakaszban (azaz

amelyek a főbejárattól legtávolabb esnek), csakúgy, mint a szemközti jobb

oldalhajóban, Pellegrino Tibaldi egy-egy művészi oltára áll. A nyolcadik boltszakaszban

levő oltárt Baroccio 17. századi festménye díszíti, amely Szent Ambrus életének egy

jelenetét ábrázolja. A következő oltár képét, az Angyali üdvözletet Federico Zuccari

festette. A hatodik boltszakaszban egy fafeszület áll: a legenda szerint Borromeo Szent

Károly az 1576. évi pestisjárvány idején ezzel vonult végig Milánó utcáin. Az itt látható

ablak flamand mester műve és Nagy Konstantin anyjának életéből vett jeleneteket

ábrázol (1575). Az ötödik boltszakaszban Francesco Sforza hajdani híve, Alessio

Tarchetta sírjának másolata áll. A negyedik boltszakasz freskóit Pellegrino készítette; a

harmadiknak az ablakai azonban modernek, Giovanni Buffa alkotásai. A második

boltszakasz falán két veronai vörös márványból készült tábla áll, nyolc apostol

domborműképével, amelyek egy ismeretlen, 13. századi campionei mester alkotásai. E

boltszakasz mellett, balról a második oldalhajóban egy Pellegrino által tervezett

reneszánsz keresztelőmedence van, a hozzá tartozó porfirmedence - a feltevések

szerint - még a római korból maradt fenn. Az első boltszakaszban Carpi modern, festett

üveg-ablakai alatt egy napóra áll, amelyet a szemközti ablakból ide-írányított fény

világít meg.

A szentélyben levő főoltárt patkó alakban - tíz pillérrel részekre osztott - fallal övezett

széles kórus öleli körül, s ez választja el a még nagyobb és szélesebb félkört alkotó

szentélykörüljárótól. A márvány szentélyrekesztő Pellegrino Tibaldi műve, jellegzetesen

késő reneszánsz kori alkotás. A szentélykörüljáróból a templom mindkét oldalán egy-egy

téglalap alaprajzú sekrestye nyílik.

A szentély benyúlik a kereszthajóba, csaknem a kripta bronzkorlátjáig. Elülső részét, az

ún. Coro Senatoriót (Szenátus-kórus) mindkét oldalról hatalmas orgona szegélyezi. A tíz

pillér közül az első kettőn aranyozott bronzborítású szószékek láthatóak. Domborműveik

ó- és újtestamentumi jeleneteket ábrázolnak. Az egyiknek a kariatidái az

evangélistákat, a másiké az egyházatyákat ábrázolják. A két szószék Pellegrino Tibaldi

műve.

A szentély két vége között rövid lépcső vezet a templom egyik díszéhez, a gazdagon

dekorált, barokk főoltárhoz. Ennek egyik része a dómnak V. Márton pápa által 1418-ban

felszentelt eredeti oltára. Mai formáját a 20. század elején alakították ki és hozzá

tartozik az angyalokkal díszített hatalmas baldachin, amelyet nyolc oszlop tart. A

szentély diófa padjait szintén Pellegrino Tibaldi tervezte. A főoltár fölötti boltozaton,

egy mélyedésben elhelyezett medaillon ereklyét rejteget: a Krisztus keresztjéből

származó Szent szöget, amelyet Szent Ambrus püspök talált meg és állítólag Nagy

Konstantin hagyatékából származik. Minden év május 3-án megmutatják a

nagyközönségnek.

A szentélykörüljárót tíz-tíz egymással szemben álló pillér tagolja. A belső pilléreket a

kórusfal köti össze, amelyen 17 szoborral elválasztva, Mária életét ábrázoló

domborművek láthatók. Mivel az első pillérek egyben a kereszthajót felosztó pillérsorok

utolsó tagjai, a szentélykörüljáró hét boltszakaszra oszlik.

Jobbról elindulva, az elsőben hatalmas Mária-kép másolatot látható, amelynek eredetijét

a toszkánai iskolához tartozó egyik ismeretlen mester alkotta a 16. században. Az

eredeti Firenzében látható. Az első boltszakaszból két ajtón át lejárat vezet a kriptába

és ugyaninnen díszes kapu nyílik a dóm déli sekrestyéjébe, amely a székesegyház

kincstárának ad otthont. A déli sekrestye 1393-ból származik, a dóm legrégibb részletei

közé tartozik; német és olasz mesterek építették.

A szentélykörüljáró második boltszakaszában egy régi freskó maradványa látható, a

Maria dell'Aiuto (Mária, a segély anyja). Ugyanitt helyezték el egy gótikus konzolon V.

Márton pápa 1424-ből származó szobrát, Jacopino da Tradate alkotását.

A harmadik boltszakasz érdekessége egy igen régi, Szent Ambrus püspök idejéből

származó márványtábla, amelybe a kezdet és a vég szimbólumait vésték. Feltehető,

hogy több ilyen tábla is létezett, s ezek a nem ariánus katolikus templomok

megkülönböztetésére szolgáltak. Ugyanitt értékes dombormű is áll, ismeretlen német

mester alkotása, melynek címe: Pietá, két angyallal (1389).

A negyedik boltszakasz a dóm leghátsó kiszögellése. Itt áll Borromeo Szent Károly 1572.

szeptember 20-i templomfelszentelésének emléktáblája.

Az ötödik boltszakaszban egy 13. századi bizánci feszület áll, míg a hatodikban két

értékes freskó, valamint IV. Pius pápa szobra, Angelo de Marini alkotása. A hetedik

boltszakaszból nyílik az északi sekrestye díszes oromzatú bejárata. A sekrestye

mennyezeti freskóit Camillo Procaccini festette.

A szentélykörüljáró jobb oldalán, az első boltszakaszból két ajtó is vezet a kriptába,

azaz egy nagy, kerek terembe, amelyet szintén Pellegrino Tibaldi tervezett, de a 17.

században stukkódíszítéseket kapott. Innen érhető el a földalatti, nyolcszögletű Scurolo

di San Carlo nevű kápolnába, amely a lombardiai történelem nagy alakjának, Borromeo

Szent Károlynak síremlékét rejti magában. A Richini által tervezett kápolnát

ezüstlemezekből készített domborművek díszítik. A szent koporsója, melyet IV. Fülöp

spanyol király ajándékozott a dómnak, hegyikristályból készült.

A márványtáblákkal borított tetőt szobrok, tornyocskák, girlandok, oromzatok és ereszek

díszítik. Ezen díszítőelemek építését egy végrendelet indította el. A 140 tornyocska

közül a legrégebbi a sekrestye utolsó támoszlopán áll, ezt a 14. században egy Mario

Carelli nevű polgár végrendelete értelmében építették fel.

A tetőről jól látható a kupola, melyet a Guglia Maggiore nevű torony koronáz, tetején a

Madunnina szoborral. Már Bramante és Leonardo is tanulmányozták, hogy miképpen

lehetne tornyot építeni a dómra, de a tulajdonképpeni terv Antonio Amadeótól

származik, aki 1490-ben fogott hozzá a megvalósításhoz, s a munka több mint tíz

esztendőt vett igénybe.

Forrás: Wikipédia