Január / Gondolatok Vízkeresztre

Megfürödni Isten végtelen szeretetében - Vízkereszt

Amint feljött a vízből, látta, hogy megnyílik az ég, és a Lélek galamb alakjában

leszáll rá... (Mk 1, 6b-11) Mind a négy evangélista említést tesz Jézus

megkeresztelkedéséről, de csak Szent Márk írja le konkrétan, kifejezetten, hogy

Jézus alámerült.

Istenfiúi színrelépésekor nem rendezett különleges látványosságot, nem csapott

afféle „kozmikus show”-t, hanem alámerítette magát a sodró folyóba annak jeléül,

hogy meg akarja járni poklainkat, kezünkre(be) adja, kiszolgáltatja magát nekünk,

hogy belemerítsük bűnben fuldokló életünkbe. Istentelenségünk elhagyatottságát

veszi magára, engedelmesen, egészen a kereszthalálig.

Nem a mai értelemben vett keresztelés volt ez, hanem afféle beavató szertartás,

amely az esszénusok kultikus fürdőjének új értelmet adott. Beteljesítette és túl is

haladta János vonalát. Az evangélista ezért jelzi – habár a környezet erről nem

szerzett tudomást –, hogy itt teofániáról, Isten-jelenésről van szó. Ezért is vált

szét Urunk megkeresztelkedése Vízkereszttől. A Lélek, mint egy galamb, az Atya

szózata, mint az eget megnyitó hang szentesíti jelenlétével ezt az isteni

„ősbemutatót”.

Jézus megkeresztelkedése hitünk szent titka, egyben biztos történeti tény. De itt

nemcsak Jézus megkereszteléséről van szó, hanem a miénkről is. A jánosi

keresztség más értelmet nyert. Jézus teljesen új üdvrendet hozott. A mi

keresztelkedésünk már nemcsak rituálé, nemcsak anyakönyvi bejegyzéshez

szükséges jelképes gesztus, hanem isteni életet adó, bűneltörlő cselekedet.

Szentség. Megváltottakká válunk.

Jézusnak ugyan bűne nincs, de azért jött, hogy elvegye a világ bűneit, az enyémet,

a tiédet – mindazokét, akik hajlandók vagyunk kiszolgáltatni neki életünket. Akik

készek arra, hogy lelkük kemény páncélját előtte feltörjék, hagyják, hogy nyíljék

meg az ég, és maga az Atyaisten hagyja jóvá életüket: "te vagy az én szeretett

fiam, akiben kedvem telik!" Milyen érdekes epizód, hogy ez a mennyei hang: nem

nyilvános, különleges csodái idején hangzik el – kenyérszaporítás, vihar

lecsendesítése, gyógyítások stb. –, hanem most, üdvösségünk hajnalán, amikor

emberi természetének leginkább szüksége van arra, hogy az Atya megerősítse, s a

Szentlélek felkenje megváltói küldetésére.

Krisztus megkeresztelkedésének ünnepe lezárja a karácsonyi ünnepkört.

Mintegy záróakkordként ez már nem édeskés, gyermeki fantáziával kiszínezett

történet, hanem fajsúlyos, üdvtörténeti esemény, amely döntésre késztet:

megtaláltam-e, megvallottam-e Jézusban a várva várt Megváltót? Beállok-e a

bűnösök sorába, hogy beköszöntsön életembe az istengyermekség új korszaka?

Sorban állok-e, bizalommal várakozva a természetfeletti javakért, vagy már csak a

koncertjegyekre, vagy bankautomatánál vagyok képes várakozni? Keresztelésemkor,

vagy gyermekeim, unokáim keresztelésekor Isten szeretetét akarja most is

kinyilvánítani. Lélek-áradás történik. Megfürödtem-e már ebben a végtelen isteni

szeretetben? Büszke lehet-e rám Isten? Kedve telik-e bennem? Ha van egyáltalán

elvárás, amelynek meg kell, amelynek érdemes megfelelni, hát az Övé az.

Forrás: terez-imacsoport.blogspot.com